Nevetnikék Alapítvány
„Ez nem csak a gyerekekről szól” - interjú Dudás Botonddal
Dudás Botond, a PTE harmadéves pszichológushallgatója, aki már több, mint két éve önkénteskedik a Nevetnikék Alapítványnál, valamint már két ízben is volt szenior gólyatáborokban, sőt, a PTE egyik arcaként is találkozhatunk vele egyetemi plakátokon. A „Nevetnikékhez” csatlakozása óta eltelt idő alatt szerves részévé vált az alapítvány munkájának és közösségének. Interjúnkban az önkénteskedésről és az alapítványi munkája során szerzett élményeiről beszélgettünk.
Botond meglepő módon a pszichológusképzés előtt gépgyártástechnológiai technikusnak tanult – ezt az élesnek tűnő váltást így magyarázta: „A gépészetben is mindig az érdekelt, hogy mi hogyan működik belülről, aztán rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel, hogy az emberek hogyan működnek belülről – mit csinálnak, miért csinálnak így vagy úgy, mik a mögöttes motivációik. Ez az, ami elhozott a pszichológiára. Azóta ez csiszolódott, most már biztos vagyok benne, hogy segítőként szeretnék dolgozni, szóval valószínűleg belőlem nem lesz például vállalati pszichológus, pedig ott nagyobb haszna lenne a technikusi végzettségnek.”
A Nevetnikék Alapítványról először a gólyatáborban hallott az egyik szeniorjától, majd a második félévében jelentkezett önkéntesnek. „Eleinte nagyon gyámoltalan voltam – mondta Botond –Mindig egy ilyen várakozással teli idegesség fogott el mielőtt foglalkozásokat tartottunk vagy kórházlátogatásokra mentünk. Úgy igazán Nevetnikékes tagnak tavaly tél óta érzem magam: akkor volt egy nagyon jól sikerült Mikulásozás amin jobban megismertem a vezetőséget és azokat, akik gyakrabban járnak. Innentől kezdve egyre jobban bekerültem az Alapítvány vérkeringésébe, a társaságba. Onnantól kezdve eljártam megbeszélésekre, kerekasztal-beszélgetésre a konfliktuskezelésről és a Nevetnikék pszichiátriás továbbképzését is megcsináltam. Átszakadt a jég és onnantól kezdve szépen fokozatosan egyre többet voltam ott, egyre jobban bevonódtam az Alapítvány munkájába.”
„Azért megyünk önkéntesnek, hogy segítsünk: ez az elsődleges motiváció. Ott van azért mellette az is, hogy ez mesterképzésre való jelentkezéskor pontot ér. Szerintem egyébként nincsen semmi baj azzal, ha az ember saját magának is hasznot talál abban, ami egyébként jó. Az motivál, hogy játszunk, hogy élvezzük az egészet. Azért megyünk önkénteskedni, hogy kizökkentsük a gyerekeket a kórházi közegből, de közben igazából mi is kizökkenünk a saját hétköznapjainkból. Amikor ott vagyunk velük egy külön burokba kerülünk, ahol csak ők és mi vagyunk és csak játszunk. Szerintem, ami itt tartja az önkénteseket az nem csak a tudat, hogy ‚én most jót teszek’, mert sokkal erősebb az a része, hogy tényleg nagyon jókat lehet játszani, és érzékelhetjük azt ahogy bevonódnak a gyerekek és láthatjuk ahogy nevetnek. Mindenki megtalálja benne azt, amit szerethet.”
Botond elmondta, bárkinek szívesen ajánlaná az önkénteskedést Nevetnikék Alapítványnál: „Akiben van motiváció arra, hogy önkénteskedjen, és szeretne is időt fordítani arra, hogy elmenjen az meg fogja találni benne a szépséget. Éppen azért, mert ez egy nagyon szórakoztató dolog: zenélni a gyerekekkel, játszani, bábozni. Sokan azért jönnek a Nevetnikékhez, merthogy csecsemőkkel is lehet foglalkozni, erre pedig máshol nem nagyon van lehetőség. A pszichiátriára azért szeretek járni mert ott kicsit idősebbek vannak. Nagyon szeretek tinikkel játszani, mert ők már furfangosabbak, több mindent lehet belevinni a játékba. Egy részem a kihívást is kereste az egészben kicsit. Vártam, hogy mikor lesz olyan, amikor tesztelni tudom, hogy ezt bírja-e a lelkem. Viszonylag hamar eljött az a pont.”
Később Botond elmesélte azt az élményét, amikor megérezte az alapítványnál végzett munkájuk súlyát: „Az első pár látogatásom egyikén egy kisfiúnál voltunk játszani. Amikor véget ért a foglalkozás, visszaraktuk a rácsos ágyba és elkezdett sírni. Annyi időre fordítottunk csak hátat neki, hogy a rácsos ággyal szemben lévő falnál kezet mossunk, és mire a csaphoz értünk, ő már nem sírt. Engem ez sokként ért. Van két öcsém, tudom milyen az, ha egy gyerek elkezd sírni, hogy nem tudja csakúgy abbahagyni, ő pedig egy másodperc alatt befejezte. Nagyon erős élmény volt. Pont nem sokkal ez előtt tanultunk az egyik kurzusomon a hospitalizációról. Sok egészségügyi intézményben nincs annyi önkéntes, vagy nevelő, ápoló, hogy állandó visszajelzést tudjanak adni a gyerekeknek. Egy felnőtt három, maximum öt egészséges gyerekről tud érzelmileg is kielégítően gondoskodni, kórházi körülmények között pedig ez a szám még alacsonyabb lehet. Így nem a nővérek hibájából vagy hanyagságából, hanem mert a legtöbb osztályon nincs meg ez az arány, a kisbaba rájön, hogy hiába sír és feladja. Ez nem azt jelenti, hogy megnyugszik, mert még idegrendszerileg nem elég érett, hogy megnyugtassa önmagát és a stresszhormonjai is magas szinten maradnak. Csak ha ezt egy órai prezentációban olvassa az ember, az nagyon más.”
HASONLÓ TARTALMAK
Karok
Felvételi
Partnerek & Sajtó
Pécsi Tudományegyetem | Kancellária | Informatikai Igazgatóság | Portál csoport - 2021.